Erdei iskola 2016. április 18 – 22.

Markaztól egy jó órányira, a Cserhát lankái közt, vadregényes, csendes tájon töltött el öt napot az 5-6. osztály Cserhátszentivánon, az Angyalkert
táborban.

A tábor olyan, mint a neve: kicsi házikók, ahová nem felfelé, hanem lefelé vezető lépcsőn lehetett bejutni; virágok, rézsűk mindenhol; régi konyhai
bútorok, kemence és két nagyszerű ember Littai Zsolt és Andrea, akik megálmodták, megépítették és vezetik ezt a különleges tábort.

Nagyon sokat köszönhettünk nekik: a legtöbb programot ők vezették, finom és bőséges ételt adtak az asztalunkra. A gyerekeket is bevonták a munkákba: az
étkezésekkor nekik kellett megteríteni az asztalt, és ők is takarították le azokat az étkezések végeztével; a tábortűzhöz a mellettünk lévő erdőből ők
gyűjtötték össze a fát. A fürdők és a szobák rendjéért is ők feleltek.

Ezek a tevékenységek a tábor célját is szolgálták. Az erdei iskolák elsődleges célja, hogy a gyermekek megismerjék más vidékek természeti, történelmi,
kulturális és építészeti örökségét. Ugyanakkor jelentős szerepük van abban is, hogy fejlődjön személyiségük: tanulják meg, hogy felelősek a közvetlen
környezetükért, tanulják meg, hogy ahol 29-en vagyunk, ott bizony alkalmazkodni kell a másikhoz. Talán ez a tudás, amit e pár nap alatt az együttlétről
tanultak a gyerekek, fontosabb a megszerzett információknál. Meg kellett tanulniuk együttműködni egymással, megérteni a másikat és segíteni a neki. Meg
kellett tanulniuk, hogy a konfliktusokat, amelyek óhatatlanul jelentkeznek akkor, ha ennyi ember ennyi időre össze van zárva, agresszió nélkül is
feloldható.

Remek hetet töltöttünk el együtt: 16 hatodikos, 10 ötödikes gyerek és három nevelő: Nagy Zsuzsa tanárnő, Vágó Viktor tanár úr és jómagam. A gyerekeknek
szinte minden percét kitöltötték a programok. Csak ízelítőt adnék ezekből; a fényképek között olvasható a tábor részletes programja.

Többször túráztak a gyerekek, ezek közül a legizgalmasabb az első esti éjszakai túra volt. A parasztolimpián régi falusi gyerekjátékokban mérték össze
tudásukat. Átgyalogoltak a szomszédos faluba, Alsótoldra is, mivel ott volt focipálya. A véletlen azonban úgy hozta, hogy a játszótéren több időt
töltöttünk el, mint a pályán. Ugyanis először spontán kialakult a „kicsi a rakás” játék, melynek első szenvedő alanya Viktor tanár bácsi volt, aztán ebből
birkózás lett, szemtől szemben, szabályosan. Még a lányok is bekapcsolódtak.

Sportbajnokságokon vehettek részt; Zsolt vezetésével bőrből mindenki szebbnél szebb dísztárgyat készíthetett. Zsuzsa tanár néni pedig az anyák napi
ajándékokat készíttette el velük. Ők dagasztották (főként a fiúk) a tésztát teknőben az utolsó napi vacsorához, és boldogan ették a „pompost” (jó sokat).

Az esték fergeteges hangulatúak voltak: első nap a dili-bulira jelmezbe öltözve adtak elő produkciókat a gyerekek (és a nevelők). Második estén mindenki
izgatottan játszott kisebb-nagyobb csoportokban a játékesten. A legforróbb a szerda este volt: karaokéztunk, mindenki önfeledten énekelt és táncolt. Az
utolsó estét az ilyenkor szokásos vetélkedő nyitotta, azután jött a táborzárás és a jutalmak átadása. Sok-sok oklevél és még több édesség talált gazdára.
Minden gyereknek jutott valami. Ekkor értékeltük a heti tisztasági versenyt is. Az „Aranyseprű” díjért ádáz küzdelem folyt a szobák között.

És a végső zárás a tábortűz volt. Énekeltünk, majd mindenki elmondta, milyen élményekkel megrakodva tér haza.

Szép vége volt ez egy szép hétnek.

Bari Katalin